Villamosmérnök az első, közgazdász a második szakmája Szuhai Erikának, a Budapest Környéki Törvényszék tisztviselőjének. Reál beállítottsága széles körben ismert volt, éppen ezért okozott óriási meglepetést családja körében, amikor egyre komolyabban kezdett el foglalkozni a festészettel. Számára az alkotás sokkal több egyszerű hobbinál, igazi szenvedélyévé vált. Munkáit az Országos Bírósági Hivatalnak (OBH) is bemutatta, a „Kikötő” című alkotása pedig a 2019-es Ezek is mi vagyunk című kiadvány borítóján kapott helyet. Beszélgetésünkből kiderül, hogyan fejleszti tehetségét és milyen különleges felkéréseknek tett eddig eleget.

Mikor ragadott először ecsetet?

A gyakorlatban sokáig egyáltalán nem foglalkoztam a művészetekkel és a családban sem alkotott senki. Viszont magát a festészetet mindig is nagyon szerettem, ezért nagyjából tíz éve úgy döntöttem, hogy ki akarom próbálni magam benne. Először egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra iratkoztam be, mert a vázlatkészítés mindennek az alapja. Ezen a kurzuson derült ki számomra, hogy a folyamat egy bizonyos szintig tanulható, évekig otthon egyedül próbáltam fejleszteni a képességeimet. Később egy festőiskolába is beiratkoztam, ahova azóta is járok. Havonta egyszer van foglalkozás, amit mindig nagyon várok, mert szeretek közösségben festeni. Rengeteget tanulunk egymástól, és a festőművész vezető irányításával dolgozunk egy-egy témán, vagy stúdium gyakorlatokkal foglalkozunk. Elképesztően izgalmas, hogy egy téma hányféleképpen jelenhet meg a vásznon, és mennyi megközelítés létezik.

Az Ön jellemét, gondolkodásmódját hogyan formálta a festészet?

Rengeteget alakultam a festészetnek köszönhetően. Rájöttem arra, hogy szorgalommal nagyon sok minden elsajátítható és szépen lehet fejlődni. Amikor belevágtam a művészeti tanulmányaimba, még egész másképp szemléltem a világot. Mindenre egy egészként tekintettem, most viszont sokkal jobban figyelek a részletekre. Ha például megfigyelek egy embert, a vonásaira koncentrálok, és mindarra, ami egyedivé teszi. Ugyanez vonatkozik a munkáimra is. Kezdőként például nagyon éles határvonalakkal dolgoztam, és a színek gazdagságát sem tudtam megmutatni, ami által a valóságnál sokkal sivárabbnak tűnik az ábrázolás. A sok gyakorlással ezen is próbálok például változtatni, illetve a témák megválasztása is nagy kihívást jelent.  A festés által más szemmel, figyelmesebben, nyitottabban kezdtem szemlélni a dolgokat, keresem a kép üzenetét, mondanivalóját, vagy csak gyönyörködöm a színekben, formákban. 

Hogyan zajlik Önnél az alkotás folyamata?

Ritkán fordul elő, hogy terv nélkül ülök le és nem gondolom át előre, mit akarok megfesteni. Viszont még így is többször előveszem, alakítom a képeimet. Ezt azért is tudom megtenni, mert olajjal dolgozom, ami sokáig szárad és akkor a legszebb, ha több rétegben van felkenve a vászonra. Nagy kedvencem ez az anyag, mivel a rétegek felvitele során  lehetőségem van folyamatosan alakítani a munkámat. A végén lehet, hogy teljesen más lesz, mint amit eredetileg elképzeltem.
 

Találkozhattak már valahol az alkotásaival az emberek?

Mivel leginkább csak magamnak festek, így önálló kiállításom még nem volt, de egy különleges projektben már részt vettem. Az egyik budapesti kórházban nyílt lehetőségem festeni. Egy olyan részlegen dolgoztunk az alkotótársaimmal, ahol végstádiumban lévő, rákos betegeket ápolnak. Egyszerre volt nehéz és gyönyörű munka. Sokat egyeztettünk az ápolókkal és orvosokkal arról, hogy mi lenne a legjobb. Főleg természeti ihletésű képeket kértek. Az volt a cél, hogy segítsük a betegek eltávozását, könnyebbé tegyük számukra az elszakadást a földi dolgoktól. 

Hogyan készült az a Kikötő című festmény, amely a 2019-es Ezek is mi vagyunk című kiadvány borítóján kapott helyet?

Óriási öröm és megtiszteltetés volt számomra, amikor megláttam a könyv címlapját. Maga a kép nem egy konkrét helyet ábrázol, egyszerűen csak egy mediterrán kikötő hangulatát akartam visszaadni. Egy olaszországi utazáskor szállt meg az ihlet. Velence közelében, Buráno szigetén jártunk, ahol mesebeli színben pompáznak a házak. Teljesen magával ragadott a látvány, de nem fényképszerű ábrázolásra törekedtem, így ennek a festménynek a színei a legfontosabbak. Igyekeztem olyan árnyalatokat találni, amelyek vidámságot, örömet sugároznak.

Milyen színhasználat áll Önhöz a legközelebb?

Szeretem a meleg tónusokat, illetve, ha valami pozitív hatást kelt. A színekkel való játék nagyon nehéz és rengeteg tapasztalatot igényel. Néha egy-egy árnyalat között rendkívül minimális a különbség, mégis egészen más hangulatot lehet velük elérni.  A színeknek is üzenete van, általa a festmény a lelkünkre tud hatni.

Ön szerint milyen egy jó festmény?

Számomra a tanáraim filozófiája az irányadó. Ők azt vallják, hogy egy festménynek értéket kell hordoznia és gondolatokat kell ébresztenie az emberekben. Nem elég, ha egy alkotás szép, fontos, hogy mondanivalója is legyen, mert egy kép által is hatni tudunk a világra. Én is azt gondolom: egy jó festmény több egyszerű ábrázolásnál.  Jó, ha elgondolkodtat,  segít kifejezni olyan dolgokat, amelyek szavakkal nehezen mondhatók el, vagy nem láthatók. Ahhoz, hogy valaki technikailag is eljusson erre a szintre nagyon sokat kell tanulnia és gyakorolnia. Én is ezen dolgozom.

Létezik olyan művész, akinek munkáját nagyon kedveli? 

Természetesen a legismertebb festők között rengeteg kedvencem van. Vincent Van Gogh-ot és Csontváry Kosztka Tivadart mindenképp kiemelném, mert nagyon közel áll hozzám a munkásságuk. Főként azokat az alkotókat szeretem, akik a színek segítségével egy egészen új, szokatlan szintre emelnek egy-egy témát. 

Hogyan tudná összefoglalni azt, hogy mit is jelent pontosan a festészet az Ön életében?

Ez már majdnem olyan, mint egy meditációs folyamat. Amikor festek, megszűnik számomra a külvilág és a mindennapi stresszt, negatív gondolatokat is ki tudom kapcsolni. Kiegyensúlyozottabbá,  figyelmesebbé, empatikusabbá és talán türelmesebbé is váltam az elmúlt tíz évben. A munka mellett is egy nagyon jó egyensúlyt tud teremteni és az alkotás maga egy öröm. Segít elszakadni a napi problémáktól, általa egy egészen más világban szárnyalhatok.. Az pedig mindig egy izgalmas várakozás, hogy az üres vászon hogyan alakul át egy gondolatokat, érzéseket, üzeneteket rejtő képpé.